A Lélek iskolájában - WEBSITE X5 UNREGISTERED VERSION - Szent József Templom

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Lelkiség_tartalom

Benkő Antal SJ, Élet a Lélek iskolájában - a pszichológia és a vallás közös világáról.

Hat évtizede pap. Ma is művelt tudományos szakterülete a (pasztorál)pszichológia, mellyel nemcsak brazíliai évtizedei vagy épp hazai egyetemi tanársága idején foglalkozott, de lelkipásztori tevékenysége során, illetve családsegítőként gazdag gyakorlati tapasztalatot is szerzett. Pedig eredetileg a filozófia vonzotta. De egy szerzetes rendszerint nem válogathat: e kérdésben is elöljárója szava döntött, mert akkoriban pszichológiatanárra volt szüksége a jezsuitáknak.

- Már diákkoromban, a pécsi jezsuitáknál az élt bennem, hogy azt teszem, amire küldenek. Egyébként pedig mindig az érdekelt, hogy milyen emberkép áll a különböző pszichológiai elméletek mögött. Ha csak filozófiát tanultam volna, nagyon egyoldalú maradok, így pedig meg kellett találnom, mit tudok kezdeni a lélektannal. Eleinte sokféle feladatom volt Brazíliában, így sikerült megismernem a pszichológiának a lelkipásztorkodással való kapcsolatát is.

Azt tette, amire kérték: nemcsak egyetemen és egyházközségekben tevékenykedett, de szerkesztette a Szolgálat című folyóiratot és a Vatikáni Rádió magyar adásának műsorát is. Számtalan feladata, munkája közül van-e olyan, amely mégiscsak különösen közel állt a szívéhez?

- A brazíliai tanárságom. Persze fiatal is voltam akkor, és több időt töltöttem ezzel a munkával: húsz évig dolgoztam ezen a téren, és hála Istennek, olyan időben, amely a harmadik világból való kilépést hozta el az ország számára. A tudományos munka szempontjából kiváltságos helyet foglalt el az egyetemünk. Próbáltuk összeegyeztetni a kutatómunkát, a nevelői tevékenységet és a keresztény alapelveket. Ebben talán nem kis részem volt. Sikerült külföldi továbbképzésekre küldeni hallgatóinkat, és így egészen új légkör alakult ki. Idehaza is fontos volna, hogy mind több komoly kutatómunka folyjék a katolikus felsőoktatási intézményekben.

Magyarországon az ateista, aktívan hit- és vallásellenes tudományos képzés évtizedekre elidegenítette az egyházakat a pszichológiától. Mára ez a barátságtalan viszony - lassan ugyan, de - végképp múlóban van. Ön Magyarországon is tanított papnövendékeknek pszichológiát, de az elmélyültebb lélektani oktatás, tapasztalatszerzés nem mindenütt talált otthonra.

- A növendékeknek szakértő, emberileg is megfelelő pszichológiai képzést kellene kapniuk. Persze nem ez az elsődleges a papok számára, de mivel emberekkel fognak dolgozni, sokszor nehéz helyzetekben, fontos, hogy bizonyos segítséget kapjanak, részben, ha személyes problémájuk van ezen a téren, másrészt pedig, hogy pszichológiailag is jobban föl tudjanak készülni a papi munkára. Ez változást jelent a régi időkhöz képest, amikor a pap mindenes volt a közösségben. Ma is ő a vezető, de együtt kell dolgoznia a többiekkel. Ehhez nagyon fontos volna a növendékeknek megkapniuk a megfelelő ismereteket.

Amikor a Pázmány-egyetem hittudományi karán tanítottam, a pszichopatológia témája is része volt a képzésnek. Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben egy profeszszor megengedte, hogy hallgatóink két-három alkalommal találkozzanak ottani betegekkel. Gondoltuk, ismerjék meg az intézetet, ne féljenek a bentlakóktól, s valamiképpen legyenek képesek kapcsolatot teremteni velük. Lényeges, hogy egy leendő pap a szélsőséges problémákat is föl tudja ismerni, és szükség esetén a megfelelő szakemberhez tudja irányítani ezeket az embereket. Láttam a növendékeinken, hogy nem könnyű számukra bemenni egy ilyen intézetbe. De a végén örültek, hogy gazdagabbak lettek e tapasztalattal. Fontos, hogy legyen ismeretségük orvosok, pszichológusok körében is, hogy tudják hová küldeni a náluk jelentkező súlyos betegeket, mert egy pap nem képes megoldani e problémákat.

Aki emberekkel foglalkozik, őszinte és rendszeres önismeret nélkül nemigen boldogul. A keresztény lelkiség bensőnk feltérképezése terén is mély tapasztalatot gyűjtött össze, de egyre több pozitív példa igazolja: az újkori pszichológia meglátásait sem érdemes nélkülözni ezzel kapcsolatban.

- Vannak olyan papnevelő intézetek, ahol ezt a szempontot is figyelembe veszik. Ezeken a helyeken van önismereti és csoportdinamikai tréning, és az eredmények azt mutatják, hogy ez a kispapokra is jó hatással van.

Az önismeret témájának is furcsa vadhajtása az új év kezdetén burjánzó fogadkozások, életreformáló önígéretek szokása, amely rendszerint nem jár hosszú távú eredménnyel. Vajon lehet-e értelmet adni e próbálkozásoknak, és életre segíteni őket?
- Nem lehet a hajunknál fogva kihúzni magunkat a gödörből. Mások segítségére is szükségünk van. Ha valamelyik barátunkkal tudunk beszélgetni ilyen kérdésekről, akkor ő tükörként segíthet, hogy jobban lássuk magunkat. A változás komolyabb formája a megtérés, amely elmélyülést feltételez. Rendszerint nem pillanatnyi elhatározás előzi meg, hanem mélyebb tapasztalat, például egy lelkigyakorlat felismerései.

Az év eleji szándék egyik fő hibája lehet, hogy az ember egyik napról a másikra mindent meg akar változtatni. Jó, ha a hétköznapi élet elszánásai lépésszerűek. Ne akarjunk máról holnapra teljesen átalakulni. A rendszeres lelki életben is akkor sikerül a fejlődés, ha lassan rádöbbenek, mi lakozik bennem, s valaki segít, hogy lépésről lépésre haladjak.

Változásokról beszélünk: hat évtized során a papi hivatás komoly átalakulását tapasztalhatta meg. Mit tart a legjelentősebb különbségnek a régi és a mai papi élet között?

- A szemináriumi, illetve a szerzetesi nevelés formája jelentősen változott. A mi noviciátusunk nagyon jó volt, és hálás is vagyok ezért az időszakért. Akkoriban megkívánták, hogy a személy alkalmazkodjék a papi eszményhez, és aszerint épüljön. Ma sokkal jobban figyelembe vesszük a személyiség dinamikáját, az egyéni különbségeket, ami bizonyos előnyt jelent, ugyanakkor veszéllyel is jár, hiszen így könnyen háttérben maradhatnak az elvek. Mindkét útnak megvannak a pozitívumai is. A régi egyházi fölfogás biztonságot, alapot, szilárdságot adott, de az egyéni jelleg kevésbé jutott kifejezésre. Ma az egyéniség talán túlságosan is központi szerepet kap. A Jóisten is akarja a személy szabadságát, de az elvek hangsúlyozását és életre váltását sem szabad elfelejtenünk. Ha ezeket nem tudja átvenni az illető, akkor ne válassza a papi életet.

A legnagyobb változást a pap és a közösség kapcsolatában látom. Régen a pap csinált mindent az egyházközségben, és ezt el is várták tőle. Persze ez sok esetben ma is így van. A kispapokat arra kellene nevelni, hogy ne akarjanak mindent ők végezni, s a híveket is erre a szemléletre kellene szoktatni. Például az anyagi és adminisztratív ügyek, az építkezések tartoznak ide. Lehetőleg ne ezzel töltse a pap működése nagy részét. Ugyanakkor a szorosan értelmezett lelkipásztorkodásban is változás tapasztalható, például a hitoktatás terén, hiszen kevesebb a pap, de a munkamegosztás a közösségépítésben is fontos volna. A felnőtt megtérők vagy a házasságra készülők esetében sok plébánián működnek már ilyen munkacsoportok, amihez persze képzés is szükséges. Az "egyszemélyes" egyházközség helyett a papnak is át kellene térnie arra, hogy világiak segítségével sokszorozza meg tevékenysége hatósugarát.

Szigeti László

 
 
Keresés
Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz