Lelkivezetés - WEBSITE X5 UNREGISTERED VERSION - Szent József Templom

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Lelkiség_tartalom

Mustó Péter SJ: Függőség és autonómia a lelki vezetésben (Midling Andrea kérdései)

Kérdés: Atyához sokan járnak lelki vezetésre. Beszéljen elsősorban a függőségről, amely ilyenkor megtörténhet, illetve a vezetett autonómiájáról.

Válasz: Vannak, akik a lelki beszélgetéstől megkülönböztetik a segítő, vagyis a gyógyító beszélgetést. Én inkább a következő három műfajt különböztetném meg:
- a gyónást,
- a segítő beszélgetést, amely az élet egy szakaszának a nehézségeiről szól, és
- a  lelkigyakorlatokat kísérő beszélgetést, amelynek témája az imaélet kibontakozása, a lélek érlelődése, fejlődése, tisztulása.

1. Vegyük a szentgyónás alkalmával történő vezetést: Mint gyóntatónak feladatom mindenekelőtt engedni, hogy a gyónó elmondhasson mindent, ami a lelkét nyomja. Belső hozzáállásom a hallottakhoz teljesen befogadó, érdeklődő, odafigyelő, ítéletmentes szeretne lenni. Hallgatás közben megpróbálok ügyelni arra, hogy ítélkezés még a bensőmben sem születhessen meg. A gyóntatószékben nem vagyok ítélőbíró! A gyónó maga nagyon sok esetben elítéli önmagát, bűneivel van elfoglalva, illetve azzal, ami az életét nehézzé teszi, nem pedig Isten irgalmára figyel. Ezért az én feladatom nem a rendezetlenre összpontosítani, hanem azt keresni, amit a gyónóban Teremtője kedvelhet. Gyóntatóként az első feladatom: Istenre figyelni. A második feladatom: elősegíteni, vagy legalábbis nem akadályozni, hogy a gyónóban a félelmek, görcsök, aggódások, zavarok oldódhassanak. Legtöbbször nem gyóntatószékben, hanem közvetlen beszélgetés közben szoktam gyóntatni. A szentség kiszolgáltatásakor az én jó tanácsom nem igazán fontos, talán nem is mindig hasznos. Mégis szólok néha pár szót a szentség értelmezéséhez: "A gyónás nem tesz rendbe mindent, amivel vádolod önmagad, a föloldozás nem veszi el tőled azt, ami az életedben nehéz; de szentség akkor jön létre, ha Isten kezébe engedünk át mindent, amit mi magunk nem tudunk megoldani. Általa a rossz is jóvá változhat."

2. A segítő beszélgetésre térve, vissza kell mennem egy saját tapasztalatomra, amikor nekem volt szükségem segítségre. Vannak időszakok, amikor nagyobb szükségünk van más támogatására, mint máskor. Olyan 20-22 éves voltam, valami bajom mutatkozhatott meg, amit a környezetem nyilvánvalóan hamarabb észrevett, mint én magam. Egy rendtársam próbált meggyőzni: "Neked valakivel beszélned kell." Előbb dühös lettem rá, de nem hagyott nyugton, és érdekes módon négy órás vitatkozás után biztos voltam benne, el fogok menni valakihez a lelkemet kiönteni. Azt is tudtam, kihez: egy jezsuita tanárunkhoz. Õ aztán meghallgatott. Talán életemben először hallgatott meg engem valaki igazán. Kijött belőlem sok minden, ami csak beszéd közben vált számomra világossá. Az életemről szólt, nem bűnök felsorolása volt. A bennem felgyülemlett dolgokat mondtam ki, amikről eddig senkinek sem beszéltem, mert valahol még magamban sem voltam tisztában velük. Ez a tanárom, első igazi lelki vezetőm, olyan módon tudott engem meghallgatni, közbeszólás nélkül, hogy ki tudtam fejezni magam. És amikor aztán úgy éreztem, most ez elég, akkor ő hozzátett pár szót. Nagyon keveset. Legtöbbször Szent Pált idézte; amit mondott, az akkor helyén volt, bezárta, rendbe tette azt, ami bennem feltárult. Ezek a lelki beszélgetések alapjában változtatták meg az életem menetét akkor. Felszabadultabb, derűsebb lettem.

Lelki vezetőm már az első beszélgetés után megszabott egy keretet: "Eljöhetsz hozzám akkor, amikor akarsz, annyi ideig, ameddig akarsz, de ez a meghívás nem egy életre szól, hanem mostanra, mert most van szükséged rá." Ezt be is tartottam, meg is tanultam tőle, és ezt másoknak is sokszor megismételem: "Mert most szükséged van rám, most beszélünk, de ez nem jelenti azt, hogy életed végéig lelki vezetőd leszek. Egy életre nem vállalok vezetést. Egy életszakaszra, igen." 22 éves koromban, életem egy szakaszában, lelki vezetőmhöz, a francia jezsuitához, rendszeresen eljártam, amíg valami belülről hajtott, amíg mondanivalóm volt.

Azután pedig megtartottam az ő kérését. Talán 20 év után kerestem fel őt újra először. Írtam neki 1-1 rövid lapot, nem sokat. Azt sem tettem meg 2-3 alkalomnál többször. De életem végéig hálás maradok neki. Amit akkor tett, sokkal nagyobb segítség volt, mint ha minden ügyes-bajos dolgommal hozzászaladhattam volna éveken át. Megtanultam tőle: a lelki vezető feladata vezetettjét igaz lélekkel kísérni - bizonyos ideig, s ne tovább, mint szükséges, mert minden nevelés és tanítás célja, hogy a tanítvány önállóvá váljon, megtanuljon megállni a maga lábán. A lelki vezetés célja sem más. Függeni mástól önállótlanná tehet. Felelősségtől és döntéstől való meneküléshez vezethet, ha lelki vezetőmben jobban bízom, mint magamban, illetve abban, akiben az életem gyökerezik, Istenben. Igaz, vannak fogyatékosok, akik mások támogatása nélkül nem tudnak megélni; de van-e ilyen a lelki életben is? Nem vagyok benne biztos. Testi, illetve értelmi fogyatékosoknál is azt helyeslem, ha csak annyira támaszkodnak a mankó- ra, amennyire éppen elengedhetetlen lehet. Önállótlanságra ne szokjanak. Ez számomra lényeges pont volt mindig. Ez egybeesik személyes függetlenségi vágyammal is. Kísérjük a gyereket, a tudatlant, a járatlant azzal a szándékkal és olyan módon, hogy felnőtté válhasson, tetteiért felelősséget vállalni megtanulhasson, saját útját járhassa. Az emberi személyiség kibontakozásáról ilyen elképzelésem van. Ez rólam szól. De másokkal is így szeretnék bánni.

Kérdés: Nekem megütötte a fülemet két kulcsfogalom: Személlyé válás, önállóvá válás, és hogyan kezeli azt, akinek egy krízisben vagy egy sorsdöntő helyzetben segített, és attól kezdve Atyához ragaszkodni akar?

Válasz: Mint minden vezetőtől, a lelki vezetőtől is függővé válhat valaki. Ez egészségtelen is lehet. Vallásos embereknél gyakran van olyan érzés, amely szerint csak a pap tudja, miként lehet Istenhez jutni, vagy hogyan kell imádkozni, és különösen, ami még veszélyesebb: csak a pap tudja, mi jó, mi rossz, mit szabad, mit nem. Vagy: a pap mindig tudja, mi jó és mi rossz. E feltételezés ellen elszántan tiltakozom. Már csak azért is, mert saját magam sem vagyok olyan biztos mindenben. Egy pap ismerősöm - igaz 50 évvel ezelőtt - azt merte állítani: "Ha mint pap mondok valamit, akkor tévedhetetlen vagyok." Ezt kategorikusan tagadom. A pap is, az Egyház a maga egészében is, mint mindenki, bizonyos új helyzetekben újra meg újra keresi a választ az élet bonyolultnál bonyolultabb kihívásaiban.
Felnőtt személlyé akkor válik valaki, ha meri vállalni a felelősséget tettei, életvitele fölött. Ez már feltételez átélt jó vagy keserű, rossz tapasztalatokat, amelyeken keresztül megtanuljuk, mi az, amit a gyerekkori nevelésünkből megtartunk, és mi az, ami megváltozik bennünk. Felnőttként már nem a szüleim mondják meg nekem, mi jó és mi rossz. Ennek a megkülönböztetésnek a terhét én magam viselem. A szülő, akinek megmarad a jó kapcsolata a gyerekével, szenvedve sokszor, de elfogadja, hogy gyereke más erkölcsi döntéseket hoz, mint ő, vagy amint őt nevelte. Ugyanez történik a vallási oktatásban, vezetésben is.
Más ember életét csak egészen kivételes esetben merem irányítani. Elég nehéz a saját életemben rendet teremteni, és idegesít, ha más akarja nekem megmondani, mit hogyan tegyek. Ezért másban sem szeretnék ilyen kellemetlen érzéseket kiváltani. Azonkívül kívánom, hogy azok, akik hozzám jönnek, merjék vállalni a felelősséget saját viselkedésükért, tetteikért, életükért. Ez alapmeggyőződésem, amelyet szem előtt tartok, még ha az a hír járja is, hogy én csak hallgatok, semmit sem mondok. Az igazság az: inkább vétkezem abban, hogy túl későn szólalok meg, mint túl hamar, mert nem adok tanácsot, aminek hasznáról nem vagyok meggyőződve, vagy amit nem kértek tőlem.

Kérdés: Miként tanít tudatosan az életre reflektálni?

Válasz: Legtöbbször inkább kérdéseket teszek föl, mint hogy tanácsokat adnék. Számomra kimondhatatlanul fontos: nem feladatom ítéletet mondani egy embertársam felett (bár ezt a bűnt a mindennapi életben többször elkövetem). A lelki vezetésben feladatom légkört teremteni, bizalmat adni annak, aki hozzám jön, hogy ő saját magának tudjon valamit bevallani, kimondani, ítélkezés nélkül. Ez csak akkor lehetséges, ha én magam még a bensőmben sem mondok ítéletet fölötte. Megengedem, meg tudom engedni, hogy olyan dolgokat is mondjon, amelyektől talán személyesen megijedek, és amelyekkel nem értek egyet. De ezt a megijedést és nem egyetértést visszafogom, mert azt tudom: a másikban Isten működik, és nem én. Isten adja benne a növekedést, nem én. Ebben a kegyelemben való hit nélkül nem tudnék lelki vezető lenni. Ha a beszélgetés után a saját életével szemben nagyobb felelősséget érez, az a jó. Legyen ő az, aki ő, még ha nem tud is olyan lenni, mint amilyen szeretne lenni. Vállalja fel azt, aki ő most, próbáljon együtt élni azzal, ami van.

Ebben a hozzáállásomban megengedés, nagyon nagy megengedés van. Részben adottságom ez, de igen tudatosan is neveltem magamat erre. Az, aki hozzám jön, lehessen az és olyan, mint amilyen. Ne próbáljam én őt megváltoztatni! Így érvelek magamban: ha Isten meg tudja engedni ezt vagy azt, akkor milyen jogon veszem én magamnak a merészséget, hogy másokat megváltoztatni akarjak? Így kellene, úgy kellene? Nem kellene? Így van. Aki teremtette őt, arra hárítom a felelősséget, Istenre, aki kedveli őt, különben nem tartaná életben. Nem én változtatom meg őt, nem én adom neki az erőt, sem gyengeségeit, ezért vele óvatosan kell bánnom. Az élet szövevényeit nem látom át teljesen, még a sajátomét sem. Az élet összefonódásait, a bonyolult emberi kapcsolatokat, belső motivációkat miként ismerhetném? Isten, Isten Lelke, az élet legbelsőbb forrása működik minden emberben, gyógyít és rendez. Ezt én nem csak úgy mondom, hanem mindig újra próbálgatom saját magamban, és a másokkal való beszélgetés közben is. Tudatosítom a bizakodást: "Benne, aki hozzám jött, benne működik a lélek, működik Isten." Nem az én feladatom mindent elrendezni, nem az én feladatom valami különöset tenni. Az én feladatom: hinni és bízni az ember kibontakozásában, mint egy kertész hisz a gyümölcs érésében. Ez nagyon fontos része volt az én saját fejlődésemnek mint lelki vezető. Beszélgetés közben már nem gondolok arra: "Mit is mondjak neki?" Ezt a kérdést már tudatosan nem is teszem fel magamnak. Nem akarom kitalálni, hogy mit mondjak. A Lélekre bízom.

Kérdés: Péter atyától nem válnak függővé?

Válasz: A lelki dolgokban nem. Vannak, akik személyesen ragaszkodnak hozzám, de ez más dolog, amire szintén kell vigyáznom.

Kérdés: Ennek a kimondására sor kerül a kapcsolatban?

Válasz: Vannak kapcsolatok, ahol ezt ki kell mondani, tudomásul kell venni: amikor én lelki vezetője vagyok valakinek, az nem jelent mindig személyes barátságot. Ezt meg kell különböztetni.

Kérdés: És ha ez átcsap személyes barátságba, akkor a lelki vezetés mint olyan megszűnik?

Válasz: Nem. Van baráti vezetés is, baráti kísérés. De a barátság jellege a kölcsönösség. A barátságnál sokkal kevésbé fogom vissza magam. Ha a lelki vezetett ezt a különbséget nem veszi észre, vagy át akarja hágni, akkor megpróbálom szóba hozni. Bár sokszor kísérek velem baráti kapcsolatban levő személyt is az ő lelkigyakorlatai alatt. Ilyenkor nem "barátként" viselkedem vele, hanem mint lelki vezető. A lelki vezetésnél nem az én dolgaimról, nem az én ügyeimről van szó. Aki hozzám jön, jogosan elvárja teljes figyelmemet. Ilyenkor magamat sokkal inkább vissza kell fognom; nem az én érzéseim, gondjaim, emlékeim, tapasztalataim vannak az előtérben. Figyelmemben a "Lélek"-nél vagyok, aki próbálkozik a velem szemben ülőben kibontakozni.

3. A lelkigyakorlatok alatt történő vezetésről, a lelki vezetés szociális dimenziójáról, a rossz szerepéről a lelki életben, valamint a jó lelki vezetőről majd más alkalommal beszélünk. Itt most csak függésről és autonómiáról szóltam valamit.  (2004)

 
 
Keresés
Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz