Misézzünk szépen - WEBSITE X5 UNREGISTERED VERSION - Szent József Templom

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Lelkiség_tartalom

Nemeshegyi Péter SJ, Misézzünk szépen

Éppen 50 éve, hogy először tanítottam a De eucharistia traktátust Tokióban, és azóta talán harmincszor is tanítottam. Első tanításomból majdnem baj lett, mert az egész traktátust egyetlen témába foglaltam össze: a Szentírással kezdtem, és genetikusan mentem végig rajta egészen napjainkig. Ezen megütközött növendékeim közül néhány spanyol skolasztikus, akik feljelentettek a rektornál. Körülöttem, fiatal teológia tanár körül, kezdett "sűrűsödni" a levegő, de atyai jó barátom, Páter Pfister, felbuzdított, mondván: "Sie müssen sich durchbeißen," ami magyarul körülbelül annyit jelent, hogy fakalickába csukott kutyusként harapd szét a léceket, és bújj ki. Erre egy-kettőre megírtam az egész traktátus latin jegyzetét, elejétől-végig, és akkor a rektor is némileg megnyugodott, a mindent jobban tudó skolasztikusok pedig abbahagyták a morgást. Amikor később dékán lettem, megtaláltam a dékáni iratok között a római generálistól érkezett levelet, amelyben engem pártfogásba vesz, és mondja az akkori dékánnak, hogy vezetgesse okosan ezt a fiatal tanárt, mert sokat várunk tőle. Tehát Rómáig ment a morgás zaja.
Nem csoda, hogy csodálkozást keltett traktátusom, mert még a Gregoriánán is teljesen elavult módon tanították az eucharisztiát. Ottani tanárom, P.Filograssi a trentói zsinat nyomán három részre osztotta a traktátust. Az első rész szólt Jézus valóságos jelenlétének tényéről és módjáról, a második, ettől teljesen független rész, bizonygatta, hogy a szentmise áldozat, és kutatgatta a barokk teológusok nyomán az áldozat módját, a harmadik, megint független rész, az Eucharistia tamquam sacramentumról szólt, és azt magyarázta, hogy a szentáldozásnak milyen kegyelmi hatásai vannak. P.Filograssi nem vette észre, hogy a trentói zsinat azért tárgyalta három különböző alkalommal a fenti három kérdést, mert az akkori teológusok a középkori skolasztika nyomán fel voltak ugyan felkészülve a valós jelenlét tárgyalására, de csak nagy nehezen sikerült megfogalmazniuk, tíz évvel később, a mise áldozat- jellegének magyarázatát. Nemsokára jött a 2. vatikáni zsinat, amely a dogmatikus teológia tanítására a Szentírással kezdő genetikus módszert ajánlotta, és az ellenem irányuló kritikák megszűntek. Írtam is nemsokára, japán nyelven, egy könyvet az eucharisztiáról, majd egy másik kis könyvet ugyanerről magyarul a Teológiai Kis Könyvtár számára, amelyet 1993 után újra kinyomtatott a szegedi Agapé kiadó. Így tehát az eucharisztiával sokat foglalkoztam, és szívügyem lett a szép misézés.
Emlékszem, hogy boldogult középiskolás koromban mennyire tetszett az akkori jezsuiták szép misézése, és menynyire bosszantottak a csúnyán miséző papok. Ezért szeretnék most is valamit írni a szép misézésről. Előre bocsátom, hogy nem vagyok rubrika-imádó. Vannak a rubrikák között teológiailag jól megalapozott, kiváló rubrikák, vannak aztán olyan rubrikák, amelyeknek különös alapja nincs, csak meghatározták, hogy így csináld, bár elméletileg másképpen is lehetne csinálni, és aztán van néhány butuska rubrika, amely nincs teológiailag átgondolva. Példákat nem hozok, nehogy veszekedés legyen belőle. A rubrikákat illik betartani, de attól még nem lesz szép a misénk, ha betartjuk azokat.
A mise szépségéhez az a legfontosabb, hogy imádkozva misézzünk. Vagyis, hogy amikor azt mondjuk, hogy "Valóban, szent vagy Istenünk", akkor ezt tudatosan Istennek mondjuk, és ne csak felolvassuk a jelenlevők számára. A felfelé lendülő ima lelkülete és hangja nélkül, nem szép a mise. Ez távolról sem jelenti azt, hogy hamis pátosszal vagy érzelgősen ejtsük ki a szavakat. Legyen a kiejtés férfias, de ugyanakkor Istenhez szóló. Egy felnőtt korában kereszténnyé lett japán pap mondta nekem, hogy mindig megrendül, amikor a mise imáiban "te"-vel szólítja meg a mindenható Istent. Ez valóban nagy merészség és nagy kegyelem.
Köztudomású, hogy az Egyház első századaiban a miséző pap szabadon fogalmazta meg az általa mondott imákat. Csak fokozatosan születetett meg egy (illetve, a rítusok szerint több) fixált szöveg, amelytől nem szabadott eltérni. Ezt a fejlődést nyomon lehet követni Hippolütosznak Aposztoliké Paradószisz címő könyvének kéziratainál, ahol a legrégebbi kézirat szinte teljes szabadságot engedélyez a miséző püspöknek, a későbbi átdolgozások pedig pontosan előírják a mondandó szöveget. Ez a tendencia egyre erősebb lett a katolikus egyházban, úgyhogy a templomban végül már semmit sem szabadott hangosan mondani, ami nem lett volna pápailag vagy püspökileg jóváhagyva. A szabad imának ez a teljes kizárása nyilvánvalóan túlzás volt, és a 2.vatikáni zsinat igyekezett ezt a szabályt lazítani, de annyira hozzá voltunk szokva, hogy a megengedett szabadságokat sem merjük kihasználni.
Előre bocsátom még, hogy meggyőződésem szerint a szentmise lakoma és áldozat, és mind a két szempont egyformán fontos. Nincs alapja annak az állításnak, amit egy vatikáni instrukcióban olvashatunk, hogy a mise elsősorban áldozat és csak másodsorban lakoma. A kettő egyformán lényeges, és a Bibliában sokkal világosabban van megírva, hogy a mise lakoma, mint az, hogy áldozat. Jellemző, hogy a mise legrégebbi ismert neve: küriakon deipnon, úrvacsora (1Kor 11, 20).
Bevallom, hogy a Japánban töltött hosszú éveim befolyásolták inkulturálódásomat. A japán teaceremónia ugyanakkor alakult ki, amikor ott terjedni kezdett a kereszténység. Egyesek nézete szerint a katolikus mise szertartása befolyásolta a teaceremóniát megteremtő mestereket. Mindenesetre tény, hogy a régi keresztény dajmjók közül többen a teaceremónia lelkes hívei voltak. Ezért is örültem annak, hogy az új miserendből elmaradt a sok fölösleges gesztus. Összeszedettség, békésség jellemzi az új rítust. Ügyeljünk arra, hogy miképpen tartjuk kezünket, lábunkat. Kár, hogy szinte kiveszett a Nyugaton a két kéz imádságos összeillesztése, pedig ez az emberiség legáltalánosabb imagesztusa. A nagy keleti vallások hívei is szépen összetett kézzel imádkoznak. Még a lábunkra is illik ügyelni. Keresztbe vetett lábbakkal az oltár körül üldögélni, lehet, hogy elmegy Amerikában, de sem Japánban, sem nálunk nem illik. A fentiek alapján szeretnék a következőben végigmenni a szentmisén, és néhány tanácsot adni ahhoz, hogy hogyan misézhetünk szépen. A zárójelben levő számok a misekönyv elején olvasható hivatalos bevezetés pontjait jelzik.

Sorban végig a misén

A mise bevezető rítusokkal kezdődik. Az első: a keresztvetés az Atya, Fiú, Szentlélek nevében. Ez középkori szokás, de nagyon szép. Misénket egybekapcsolja a keresztséggel, amely szintén az Atya, Fiú és Szentlélek nevében történt. Szent Bernadettről mesélték nővértársai, hogy mindig gyönyörű szépen vetett keresztet, mert a keresztvetést a Szűzanyától tanulta a lourdesi barlang előtt. Kívánatos, hogy a bevezető éneket a nép énekelje. Akármelyik odaillő szentének megfelel. Ha nem éneklik, akkor a misekönyvben levő introitust a hívek (mindnyájan, vagy néhányan) mondják, és csak ha ez valami okból nem megy, akkor mondja a pap. Sajnos, szokás lett, hogy ha nincs ének, a pap olvassa fel az introitust, pedig ez elég sután hangzik. A jelenlevők köszöntése vagy a 2.Korintusi levél 13,13 versének szép szavaival történik, vagy az "Úr legyen veletek" szavakkal. Nézzünk ekkor a jelenlevőkre, és igazán köszöntsük őket.
Az új liturgiában ezután egy rövid bűnbánati aktus következik, amelyre háromféle formula található a misekönyvben. Ez, gondolom, annak a jele, hogy szabadabban lehet fogalmazni. Az első formula magyar fordítása így kezdődik: "Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket." Ez nyilván 1.Kor 11, 28-ra utal, de én nem szeretem. Utána ugyanis csak néhány másodpercnyi szünetet szokott tartani a pap, vagy még annyit sem. Ilyen villámlelkiismeretvizsgálat furcsa dolog. Egyébként, nem hiszem, hogy a mise eleje alkalmas pillanat lenne arra, hogy bűneinket kutatgassuk. A Missale latin szövege nem emlegeti a lelkiismeretvizsgálatot, hanem csak azt mondja, hogy: "Fratres, agnoscamus peccata nostra", vagyis: "Testvérek, ismerjük el bűneinket." Nem buzdítanak lelkiismeretvizsgálatra. Ezért én inkább a magyar misekönyv második vagy harmadik formuláját szoktam használni, vagy valami még egyszerűbbet mondok.
Utána mondjuk, vagy énekeljük az "Uram, irgalmazz" részt. A magyar püspöki kar határozata szerint ekkor a hívek leülnek, és ülve maradnak még a Glória alatt is, sőt az eucharisztikus ima nagy része alatt is. A latin missale azt ajánlja, hogy egészen a Könyörgésig álljon mindenki, de hozzáteszi, hogy a püspöki konferenciáknak joguk van másképpen rendelkezni. A magyar püspökök talán a fájós lábú nénikre gondoltak, de mégsem tartom helyesnek a sok üldögélést a mise alatt. Különösen furcsa, hogy az eucharisztikus liturgia ünnepélyes záró doxológiája alatt, amikor a pap felemeli a szentostyát és a kelyhet, a hívek ülnek. A magyar rendelkezés megokolásaképpen, Lékai bíboros állítólag ezeket mondta a sok üldögélésen csodálkozó valamelyik német bíborosnak: "Tudja, eminenciás uram, ez azért van, mert mi magyarok lovas nemzet vagyunk." Ez tréfa akart lenni, de nem tartom jó tréfának.
A könyörgésekre vonatkozólag megjegyzem, hogy a "Könyörögjünk" szó után rövid szünet tartandó, hogy az alatt mindenki csendben imádkozzék Istenhez. A könyörgéshez, a köznapi miséken, bármely vasárnapra kijelölt könyörgést szabad használni. Látom, hogy nálunk a papok szinte mindig az előző vasárnap könyörgését szokták olvasni. Ez nem szükséges, sőt nem is kívánatos. Nem jó hétköznapokon, egymás után ötszörhatszor is, ugyanazt a könyörgést mondani. A mise első része a zsidó zsinagógai istentisztelet folytatása keresztény formában. Fontos, hogy olyanok olvassák fel a szentírási szövegeket, akik hiszik és megértik azt.
Az evangélium felolvasásánál mindenki forduljon a felolvasó felé. Utána a misekönyv bevezetője ajánlja, illetve vasár- és ünnepnapon előírja, a homíliát, amely szólhat vagy a felolvasott Szentírási részlet valamilyek szempontjáról, vagy a mise állandó, illetve saját részeinek valamelyik szövegéről (41-42). Tehát nem kell valamennyi felolvasott szentírásrészt magyarázni, és lehet, a mise állandó részeinek alapján, magáról az eucharisztiáról prédikálni. Ezt nagyon kívánatosnak tartanám.
Az egyetemes könyörgések tartása a nép jelenlétével végzett minden szentmisén ajánlatos (45-47). Ezeknek a könyörgéseknek a szövege nincs előírva. A püspöki konferencia által kiadott magyar olvasmányos könyvben található imák csak példa jellegűek. Nem kell, sőt nem is kívánatos állandóan azokat követni, mert sok közülük gyenge alkotás. A misekönyv bevezetője csak azt mondja, hogy szokásosan imádkozunk az Egyházért, a világért, a nehézségekkel küzdőkért és a helyi közösségért. Ezt az egyetemes könyörgésekre vonatkozó szabadságot a magyar papok nem veszik igénybe, és a hívek is annyira hozzászoktak az olvasmányos könyvben kinyomtatott sablonos imák felolvasására, hogy külön meg kell nekik mondani, hogy ne tegyék. Ajánlatos (expedit), hogy többen a hívek közül készüljenek fel jó imaszándékok mondására, vagy spontán mondjanak imaszándékokat. Ha ez nem megy, jobbnak tartom, hogy a pap fogalmazza meg homíliája alapján az imaszándékokat. Használjuk ki ezt a kis szabadságot!
A felajánlásnál, dicséretes (laudabiliter), hogy a hívek hozzák a kenyeret és bort az oltárhoz (49-50). Itt említem meg azt a kívánalmat, amelyet már három pápa (XV.Benedek, XII.Pius és II.János Pál), egy egyetemes zsinat (SC 55), valamint egy csomó római instrukció "nagyon ajánl" (56h stb) (valde commendatur, valde optandum est), hogy a hívek azokkal a szentostyákkal áldozzanak, amelyeket abban a misében konszekráltak. Furcsa, hogy ezt a teológiailag nagyon megalapozott és a legmagasabb fórumok által gyakran ajánlott módot a magyarországi papok túlnyomó része konokul visszautasítja. Még a jezsuita plébániákon is megmaradt az óriási cibóriumok szokása, amelyekben egy hétre előre konszekrálják az ostyákat. A szentáldozás a mise kegyelmi gyümölcsében való részesedés legfőbb formája. Ugyanabban az egy misében lesz a mi földi adományainkból, a Szentlélek és a krisztusi szó erejéből, Krisztus Teste és Vére, amelyet visszakapunk az örök élet táplálékaként. A római katolikus Egyházon kívül valamennyi keresztény egyház és egyházi közösség ugyanannak a szertartásnak konszekrált ostyáival áldoztat. Megbotránkoztatja őket a mi eljárásunk, amely csak a trentói zsinatnál látható furcsa eucharisztia-felfogásból származik. Ne válasszuk el az eucharisztikus áldozatot a szentáldozástól. Mennyire ügyelünk arra, hogy a koncelebráló papok az ugyanabban a misében konszekrált szentostyákkal áldozzanak! Milyen furcsa, hogy a hívek áldoztatásánál ezt teljesen figyelmen kívül hagyjuk. Nagyon kérem a jezsuita misézőket, vegyék végre figyelembe a zsinatnak, a pápáknak és a teológusoknak ezt a kívánalmát. Tudom, hogy ez néha körülményes, de itt érvényes az angol közmondás: "where there is a will, there is a way".
A mise legszentebb része az eucharisztikus ima. Itt okosan válogathatunk a misekönyvben olvasható tíz szöveg közül. A praefatio egész ősi bevezető párbeszédét a pap kitárt karokkal mondja. Az "Adjunk hálát Urunknak Istenünknek" szavaknál nincs kézösszetevés és meghajlás. Úgy veszem észre, hogy az új misekönyvben lecsökkentek azok az előírások, amelyek azt a benyomást keltették, hogy a miséző pap utánozza Jézust. A konszekráló szavakat enyhén meghajolva a kenyér és kehely felé mondjuk, és nem, mintegy Jézus módjára, a hívek felé. A konszekrált ostyát és kelyhet a pap "megmutatja a népnek" (ostendit populo), tehát emelje fel körülbelül fejmagasságba, de ne nyújtózkodjék vele. Ahogy a nép imádva nézi a köztünk megjelent Urat, úgy nézze a pap is, hívő és imádságos lélekkel.
A koncelebrációnál fontos rubrika, hogy a koncelebrálók azokat a részeket, amelyeket a főcelebránssal együtt mondanak (tehát az átváltoztatás szavait is) halkan mondják (submissa voce), hogy a főcelebráns hangját világosan lehessen hallani (170). Ez azt jelenti, hogy a koncelebránsok úgy mondják e szavakat, hogy maguk ugyan hallják, de mások ne hallják azokat. Ez is olyan rubrika, amelyet a magyar papok semmibe vesznek. Pedig a konszekráció nem "szavalókórus"! Nincs világosan megmondva, hogy a koncelebránsok a konszekrációnál miképpen nyújtsák ki kezüket. Az első kézkinyújtáskor a "kezek" szó többes számban szerepel (manibus ad oblata exensis), tehát valószínűleg mindkét kezünket, tenyérrel lefelé, illik kinyújtani a kenyér és bor felé. A második kézkinyújtásnál a rubrika azt mondja, hogy "ha alkalmas, nyújtsák ki jobb kezüket" a paténa és a kehely felé. Valószínűbb, hogy itt mutató gesztusról lévén szó, felfelé fordított tenyérrel illik kinyújtani jobb kezünket. Semmiképpen sem jó az, amit valahol láttam, hogy a főcelebránstól jobbra állók jobb kezüket, balra állók pedig balkezüket nyújtják ki. Ez talán esztétikusabb, de balkézzel a legszentebbre mutatni nem megfelelő gesztus.
Vigyázzunk, hogy az eucharisztikus ima további szavait ne téves felfogások alapján próbáljuk "javítani". Többször hallottam, hogy egyes papok, a legjobb szándékkal, vagyis a keresztény nép istengyermeki méltóságának kiemelése végett, a második eucharisztikus imában a "viseld szíveden Egyházad sorsát az egész világon, tartsd meg a szeretetben, szolgáddal, Benedek pápánkkal, X. püspökünkkel és az egész papsággal együtt" szavakhoz hozzáteszik: az "és egész megváltott népeddel" szavakat. Ez furcsa, mert, az ima elején említett "Egyház" nem más, mint "Isten megváltott népe". Ezért nincs értelme azt mondani, hogy "Viseld szíveden Egyházad sorsát Isten népével együtt". Mintha az Egyház más lenne, mint Isten népe! Itt visszaköszön a régi hibás szóhasználat, amely az Egyház szón a hierarchiát értette.
Az eucharisztikus ima végén, koncelebráció esetén, a koncelebránsok hangosan mondhatják a doxológiát, a nép pedig Áment felel. Erről az Ámenről már Iusztinosz vértanú beszél, és Szent Jeromos írja, hogy Rómában ez az Ámen úgy hangzott, mint a mennydörgés. Tanítsuk erre híveinket! Mindig ideges vagyok, amikor a legünnepélyesebb doxológia után csak egy álmatag, suttogó Ámennel felel Isten szent népe!
A Miatyánkra vonatkozólag több bevezető szöveg található a misekönyvben, amelyek között válogatni lehet. Itt is tehát eléggé szabadok vagyunk. Viszont nagyon fontos, hogy a Miatyánk első szavát már a hívekkel együtt mondjuk. Sokfelé látom a téves szokást, hogy a pap nagy hangon kiáltja: "Miatyánk", és a nép csak "a ki vagy a mennyekben" szavakkal folytatja. Ez ellenkezik a rubrikákkal (una cum populo), és a Miatyánk lényegével. A Jézus által Isten családjának adott legszentebb imáról van szó,  amelynek legszebb szava éppen az első: Mi Atyánk! Talán a Hiszekegy recitálásának szokásából születhetett ez a hiba. A Hiszekegynél, sajnos, az első szavakat csak a pap szokta mondani, és nincs kifejezetten a rubrikákban, hogy már az első szavakat is a néppel együtt mondja.
A Miatyánknál azonban kifejezetten ez az előírás. Tehát ne lopjuk el Isten szent népétől legszebb imájának első szavát! Megjegyzem, hogy ez áll a zsolozsmázásra is. Ott is a reggeli és esti dicséretben valamennyi zsolozsmázó együtt mondja a Miatyánkot, az első szótól kezdve. Ezért szerepelnek a zsolozsmáskönyv végén szabadon használható bevezető szövegek a Miatyánk mondásához. Minthogy a Miatyánk minden ima csúcspontja, nem tartom helyesnek azt a szokást, hogy mindenféle egyéb "szándékokra" mondjuk a Miatyánkot. A Miatyánk szándékai benne vannak a Miatyánkban. Ennél fontosabb szándékok nincsenek. A Békeköszöntés előtti szavaknál jó figyelembe venni, hogy a szokásos szavakon kívül bizonyos liturgikus időszakokban más formulákat is lehet használni. A "Feltámadása után Jézus így köszöntötte tanítványait" szavakkal kezdődő formulát pedig nemcsak a húsvéti időben, hanem minden évközi vasárnap lehet mondani. Ezt nagyon kívánatosnak tartom, mert ezzel a hívek eszébe juttatjuk azt az elfelejtett igazságot, hogy minden vasárnap a feltámadás ünnepe.
Az "Isten báránya" szavakkal kezdődő kérést a hívek mondják. A papnak tehát nem kell együtt mondania. Mellverés nincs az Isten báránya imánál. A szentostya megtörésére vonatkozólag a rubrika világosan mondja, hogy az a paténa fölött történik (130). Tehát nem a kehely fölött. A letört részecskét viszont az Úr szent Vérének kelyhébe ejtjük. Soha semmi egyebet nem ejtünk vagy söprünk az Úr szent Vérébe. Ezért történik az áldozás után a purifikáció is a szent vér vétele után (134,138). Ezek a rubrikák teológiailag megalapozottak. Akit érdekel, annak szívesen megmagyarázom, Szent Tamás és Szent Bonaventura nyomán, hogy hogyan.
A pap és a hívek áldozása alatt jó, ha a hívek szenténeket énekelnek. Csak arra ügyeljünk, hogy a Hozsanna énekeskönyvnek ne azokat az oltáriszentségi énekeit válasszuk, amelyeket arra írtak, hogy a régi szokás szerint közvetlenül az átváltoztatás után énekeljék azokat. Például a "Most lett a kenyér" vagy "Boruljunk le" énekek nem illenek az áldozáshoz. Ha nincs ének az áldozáskor, akkor a hívek, vagy valamelyik hívő olvassa fel a misekönyvben található áldozási antifónát, ha pedig ezt nem teszik, akkor a pap olvassa fel azt, miután ő maga áldozott, és mielőtt megáldoztatja a híveket. Tehát az a nagyon elterjedt szokás, hogy a pap akkor olvassa ezt az antifónát, mialatt áldoztatnak, nem megfelelő. Áldozás alatt ugyanis mással, vagyis Krisztus szent Testének imádó fogadásával legyen elfoglalva az áldozó, és ebben ne zavarjuk az antifónával.
Hála Istennek, a zsinat megengedte a két szín alatti áldozást. A püspöki konferenciákra van bízva ennek pontosabb szabályozása. Úgy tudom, hogy Magyarországon nem történt ilyen pontosítás. Én azt, hiszem, hogy amikor egy közösség lelkileg fel van rá készülve, mindig lehet, sőt kívánatos a két szín alatt áldoztatni. Nem látom semmi okát annak, hogy ezt korlátozzuk. A mise végén az elbocsátásra különböző formulák vannak a misekönyvben, és így szabadabban lehet válogatni, illetve fogalmazni. A CŐC 909 kánonja mondja, hogy "ne mulassza el a pap, hogy illően imával készüljön a misézésre és a mise után Istennek hálát adjon." Gondolom, ennél fontosabb lehet, hogy a plébános miséje után kiszaladjon a templom kapujához, és ott beszélgessen a hívekkel. De ha nincs ilyen kötelessége, illő a mise és szentáldozás utáni "hálaadás", amely mindig szokásban volt a jezsuitáknál. Ezek lennének az én tanácsaim. Persze, minden külsőségnél fontosabb, hogy nagy vágyakozással éhezzünk az Úr Szent Testére és Vérére, és nagy hálával és csodálkozással vegyük magunkhoz.
Sokszor elmeséltem már egyik régi cserkészélményemet. Egy regnumi tábor alkalmával az egyik kiskamasz - Gyurkának hívták - ott volt ugyan a reggeli misénken, de abbahagyta az áldozást. Láttam, hogy napközben elégedetlenkedik, verekszik, veszekszik a többiekkel. Ezzel a fiúval valami baj van, gondoltam. Sikerült aztán egy éjszakai ima alkalmával, hosszan a lelkére beszélnem. Másnap reggel készültünk a tábori misére. Én, cserkésztisztként, a tábori konyhán kevergettem a tűz fölött a tejet, hogy mise után mindjárt legyen meleg reggeli. Egyszerre ott terem előttem a Gyurka. Elégedetlenkedve, haragosan néz rám, és kiböki: "Peti bá, én éhes vagyok!" Hát, gondoltam, fuccsba ment az egész lelkére beszélés. Ez a gyerek megint csak elégedetlenkedik, hogy miért van mise, miért nincs mindjárt reggeli! Szomorúan néztem a Gyurkára. Erre ő hirtelen huncutul elmosolyogja magát, és ezt mondja: "Éhes vagyok az Úr Jézusra!" Hát ez az. Legyünk éhesek az Úr Jézusra, és akkor szépen fogunk misézni. Pepi bácsi

Budapest, 2008.09.30.

 
 
Keresés
Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz