Nők az egyházban - WEBSITE X5 UNREGISTERED VERSION - Szent József Templom

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Lelkiség_tartalom

Mustó Péter SJ: Nők az egyházban

Ahhoz, hogy a témáról szóló mondandóm jobban körvonalazódjék, szeretnék néhány mondatban bemutatkozni. Olyan szempontból fogok elöljáróban bemutatkozni, mint aki élete során gyakran volt határhelyzetekben, gyakran lógott ki a sorból. Engem ugyanis már kis gyerekkoromban, s azóta is folytonosan, az élet áramlata olyan helyekre sodort, ahol idegen voltam, kisebbség voltam, ahol nehézségbe ütközött az a törekvésem, hogy önmagam legyek. Már mint gyerek menekült voltam Németországban. Majd a jezsuiták, akikhez 1953-ban beléptem, Franciaországba küldtek tanulni, anélkül, hogy franciául egy szót tudtam volna.

Ott éltem meg először életemben, milyen nehéz az, ha meg sem tudsz szólalni: az emberek menekülnek előled, mert nyögdécseléseidet türelmetlenül viselik, és a te nemzeti hovatartozásod, értékeid, érzelmeid, számukra ismeretlenek, érdektelenek, míg neked az ő nemzeti fájdalmaikra és érzelmeikre tekintettel kellett lenned. Óvatosan kellett bánnom velük, mert ha az ő értékeikről vagy érzelmeikről volt szó, kimondottan érzékenyen reagáltak. Később voltam munkáspap Berlinben. Egy vendéglőben mosogattam illegálisan bevándoroltakkal együtt, olyanok között tehát, akik megtapasztalták, mi az, senkinek lenni, olyannak, akit törvényen kívüliként kezelnek. Majd az itthoni rendszerváltás előtt hosszú ideig, 12 évig, Dél-Amerikában éltem, utcagyerekek közt, egy egészen szegény városnegyedben, egyedül, mint pap és szerzetes, olyan társadalmi réteg lakóhelyén laktam, akik magukat az emberiség elfelejtettjeinek, kivetettjeinek érezték. Akik saját magukat nem tudták becsülni. Érzékennyé váltam azok érzékenységeire, fájdalmaira és igényeire, akik valamiképpen kiszolgáltatottak, akik jogaikat nem tudják érvényesíteni.

Ebből a személyes tapasztalati háttérből fogom a témámat megközelíteni, így beszélek a nők szerepéről és helyzetéről az egyházban. A nők szerepéről kívánok szólni: vajon a nő nem a férfi segítőjeként volt számontartva? Nem azért vajon, hogy a férfiakat és minket, papokat kiszolgáljanak? Hogy trónörököseket szüljenek az uralkodóknak - de a templomban ne szólalhassanak meg? Fájdalommal vettem tudomásul, amikor egy lelkigyakorlat idején a kispapok gúnyosan kinevettek egy nőt, mert az a csoportot "Az Úr legyen veletek"- kel köszöntötte. Vagy csúfolódnunk kell, ha egy férfi kötényt köt maga elé és főz vagy takarít? Vajon Szent Pál ma is azt mondaná, hogy a rabszolgák maradjanak rabszolgák, és engedelmeskedjenek uraiknak? Nem változnak-e a szerepeink kultúráktól és korszakoktól függően? Ma az egyház is elfogadja, elismeri minden egyes ember Istentől kapott méltóságát és jogait, elítéli a rabszolgaságot - Szent Pál kimondott figyelmeztetése ellenére. Nem változhat-e tehát a nő szerepe is az egyházban?

Fent és lent

Miként a rabszolgának nem voltak önrendelkezési jogai, úgy a nő önazonossága is a férfitól függött, mintha a nő férfi nélkül nem is létezhetne, mintha a nő - a férfival ellentétben - önmagában nem is lenne értékes! Erre már régen felhívta a figyelmemet egy (nő)ismerősöm: a nő felveszi a férfi nevét, amikor férjhez megy, és azonosságát mindig a férfihoz viszonyítva fejezzük ki: hajadon, tehát még nem ment férjhez, szűz: vagyis még nem volt nemi kapcsolata egy férfivel, asszony, illetve már férjnél van, esetleg özvegy. Őt Isten a férfi bordájából alkotta, tehát nő nem létez(het)ne a férfi nélkül, míg a férfi a nő nélkül is létezhet. A férfi jár elől még az indiánoknál is, nemcsak nálunk. A nő követi a férfit és nem megfordítva. Itt alárendeltséget tapasztalunk. A férfi önállósága és a nő függősége alárendeltséget jelent. Ebben a viszonyban van egy fönt és egy lent. Egy példával illusztrálom ezt. Egy fiatal házaspár, barátaim, kérték egyszer, hogy segítsek az egymás közötti konfliktusukat megoldani. Mind a ketten házon kívül is dolgoztak. Problémájuk abban állt, hogy a férfi időpontokat egyeztetett anélkül, hogy a feleségét megkérdezte volna, és csak jelezte neki, mikor nem lesz otthon. Ugyanakkor az asszonynak előbb a férjét kellett konzultálnia, otthon lesz-e, hogy a gyerekekre vigyázzon, ha neki (az asszonynak) kellett volna elmennie hazulról. Mindez azt mutatta, mintha a családban történő események kizárólag az anya felelősségére tartoznának, az apának pedig otthon csak akkor vannak kötelességei, ha éppen nincsenek külső, házon kívüli kötelezettségei. Beszélgetésünk közben a fiatalasszony kivívta magának, hogy a házon kívüli kötelezettségek elvállalására az időpontokat egyenrangúan egyeztessék egymással, tehát hogy ne csak a feleség alkalmazkodjék a férjéhez, hanem az is hozzá, vagyis mindketten kölcsönösen alkalmazkodjanak egymáshoz. Nemcsak a nő, hanem a férfi is vállaljon felelősséget az otthoni feladatokban. Példánkban tehát a feleség kiharcolta magának a családi kötelességek elvégzésében az egyenjogúságot.

Még egy példa a "fent és lent"-ről. Kicsit óvatosan, kicsit aggódva mondom el, mert egyházból vett helyzetről lesz szó, elmondásával nem az a célom, hogy bárki vallásos érzelmeit megsértsem. Múlt szeptemberben egy volt diákomat - 52 éves családapa, pszichológus -, aki feladta addigi munkahelyét azért, hogy az egyházmegyéje szolgálatába álljon, a szükséges teológiai képzés után a müncheni érsek állandó diakónussá szentelte, majd lelkipásztori munkával bízta meg. Ebben a bajor egyházmegyében már körülbelül 250 diakónus dolgozik főállásban. A szentelési szertartáson én is részt vettem, ezalkalommal 13 férfit vettek fel a klerikusok soraiba. Állandó diakónusok is csak férfiak lehetnek egyházunkban. A feleségeket is megkérdezte a püspök: beleegyeznek-e abba, hogy férjük ezután neki engedelmeskedjék. Az asszonyok kivétel nélkül igennel válaszoltak. Ez az ünnepélyes és fontos egyházi esemény a müncheni dómban (Frauenkirche) zajlott le. Isten háza tömve volt. Mint minden templom, ez is két részre van osztva: a szentélyben, amely egyben egy pár lépcsőfokkal magasabban van, foglaltunk helyet mi, klerikusok az érsekkel, segédpüspökeivel, papjaival, diakónusaival és a szentelésre kiválasztottakkal együtt, legalább százötvenen - jelentős nagyságú, erőteljes hatást keltő gyülekezet voltunk. De ebben a csoportban, az egyház legfontosabbjai között, csak férfiak voltak, három kis ministráns lánykát kivéve. A szentelendők felesége, gyermekei, rokonai, barátai és a hívő sereg egy szinttel lennebb, a dóm hajójában ültek. Megdöbbentő volt számomra megélni ezt a megkülönböztetést: a "fent" elhelyezett férfi klerikus tömeg és szinte a lábainknál "lent" térdeplő hívek, akikhez minden nő neménél fogva eleve tartozni volt köteles. Számomra ez nagyon furcsa kép volt. Hogy miért? Németországban történt ez, Németországban, ahol 60 évvel ezelőtt egy idős néni sétálás közben nem ülhetett le egy parkban a padra megpihenni csak mert zsidó volt. Németországban - a 60 évvel ezelőtti esemény miatt - az emberek érzékenyebbek mindenféle faji, vallási, nemek közötti megkülönböztetésekre. Az Egyesült Államokban, Dél-Afrikában még nem olyan régen sötét bőrű gyerekek nem járhattak egy iskolába a sápadt bőrű gyerekekkel, színes bőrű polgárok ugyanarra a buszra nem szállhattak fel, ahova fehér bőrű polgártársaik. Mi ma, ha nem is mindenütt a világon, de különösképpen azokon a földrészeken, ahol éppen a keresztények többsége él, kezdjük nagyon nem szeretni, ha valahova valakit bőrének színe, vallása, nemi hovatartozása miatt nem engednek be, ha valahonnan ezen okok miatt kirekesztik. Ilyen esetekre érzékenyen reagálunk. A szegregációt legszívesebben megszüntetnénk mindenhol, ahol tapasztaljuk.

Az egyházban csak Istentől kiválasztott férfi léphet be a templom szentélyébe. Ez a valóság fájdalmas mindazok számára, akik kirekesztő megkülönböztetésként élik ezt meg, az emberiség sötét, bűnös, még meg nem váltott részeként, s nem értik egyházunkat. Vannak, akik erre érzékenyebbek, vannak, akik kevésbé érzékenyek. Amikor ezt a jelenséget szóba hozom, részben sarkítok, mert nem faladatom megmagyarázni ezt a tényt: hogy az egyház miért csak férfiakat tart méltóknak a klerikusi méltóságra, nőket pedig miért nem. Az egyháznak vannak érvei, ezeket itt most nem sorolom fel. Csupn azt szeretném most hangsúlyozni, hogy  a nyugati világban a szegregációval szemben érzékenységet tapasztalhatunk. Van tehát egy jelentős érzékenység minden olyan jelenséggel szemben, amelynek során emberek egy csoportja nem ad, nem biztosít bizonyos jogokat egyes embereknek csak azért, mert azok más neműek. Az is igaz, a mohamedán világban sokkal kisebb ezen a téren az érzékenység.

Képek, amelyek kifejeznek minket

Hogyan látjuk magunkat, hogyan látunk másokat? A magunk s a mások szerepeit képekben látjuk. Ezek a képek bennünk alakulnak ki, bennünk fejlődnek. Tulajdonképpen mindent: amilyennek magunkat látjuk, ahogy a férfit, a nőt, a rájuk bízott feladatokat, az egyházat, az emberiség egészét szemléljük s felfogjuk, mind a bennünk kialakult képeken keresztül látjuk. A szerepek ezeknek a képeknek a valóságba való átvitele. Gondolataink a képeink magyarázata, érzelmeink a bennünk keletkezett képekre való reagálás. A bennünk élő és működő képek általában nem tudatosak, sokkal inkább tudat alatt hatnak.

Bogotában utcagyerekekkel foglalkoztam: szinte kizárólag fiúkról van szó, akikben az a kép él, hogy ők rosszak, elviselhetetlenek, piszkosak, csúnyát, őket nem lehet szeretni. Mindez egy folyamat eredménye, amelynek során ez a kép alakult ki bennük, ezt hallották, ezt élték meg a családban, ezt látták a szüleikben kialakult képeken keresztül. A szülők ezt a képet sugározták feléjük: hogy ők elviselhetetlenek, tolvajok. Az utcára kerülő fiúkkal ellentétben a lányok már 8-9 éves koruktól kezdve - anyjuk távollétében, aki dolgozni jár -, főznek, mosnak, takarítanak, testvéreikről gondoskodnak, bátyjuknak, mostohaapjuknak, a szomszédoknak szexuális kiszolgálói. Ezekben a kislányokban más kép alakul ki önmagukról.  Annyira mélyen az egyénekbe ivódik ez a kép! Sokszor már a gyermek születése előttről ott vannak e képek szüleikben, ott élnek, s aztán a megszületőnek egész későbbi életét meghatározzák. Ismertem azonban olyan kisfiút is, aki már pici korában mást játszott: ráült egy székre, képzeletben autót vezetett. Azt képzelte, hogy sofőr lesz: buszsofőrnek látta magát. Tehát nem azt játszotta, hogy ő rossz és lop. Ő is szegény volt, az is maradt, de nem lett utcagyerek, évek múlva egy autóbusztársaságnál dolgozott mint rikkancs, az utasokat toborozta össze - többre nem vitte ugyan, de gyerekkori képéhez hasonló dologgal foglalkozott.

Hasonló képek élnek és működnek bennünk is. Például többen azért leszünk talán papok, mert már kis gyerekkorunkban ez a kép fogott meg bennünket, ez alakult ki bennünk, sokszor az édesanya vagy a nagymama révén. Az én esetemben a bátyám "misézett". Nagymama miseruhát varrt neki. Én meg ministráltam és hallgattam a bátyám prédikációit. Nagyon tudott prédikálni, én meg hallgattam, így megtanultam meghallgatni másokat. Lehet, hogy a jó Isten ezeket a játékokat és képzelődéseket használta fel, hogy később pap lehessen belőlem. Miért is ne?

Az egyháznak is van képe, méghozzá egy hivatalos képe önmagáról. Amikor a zsinatok az egyházról, a pápáról, a püspökökről beszélnek, azt próbálják elmondani, milyennek látják az egyházat. Főképpen a szertartásokban lehet aztán leolvasni, milyennek látják a hívők, illetve a papok az egyházukat. Az egyháznak ez az önképe természetesen változik a századok folyamán. Amikor a II.vatikáni zsinat a liturgiát megreformálta, a püspökök azt a nagyobbrészt már megváltozott egyházképet korrigálták, amely időközben alakult ki, a megváltozott egyházképhez alakították a liturgiát. A liturgiareform lehozta a szószéket a magasból, az oltár egyik oldalára tette, a másik oldalra pedig a tabernákulumot. A celebráns és a hívek körbefogják az oltárt. Mindez azt fejezi ki, hogy egy nép vagyunk, s Krisztus van a középpontban. A hívek részesednek Krisztus papságában - eszerint a nők is -, és Krisztus áldozatát lakomában ünnepelve együtt mutatjuk be. Ez a megreformált liturgiában kifejezett új egyházkép a világiak és a klérus közti megkülönböztetést már sokkal kisebbnek mutatja, mint a zsinat előtti korban.

Az Istenről alkotott kép és a nőről alkotott kép

A Teremtés könyve azt mondja: Isten az embert a saját képmására teremtette, férfinak és nőnek. Ha saját képmására teremtette a nőt is, akkor Istenben a "nőiség" is megtalálható kell hogy legyen. De miért férfinemű akkor Istenünk: Atya, Fiú? Miért élünk pár ezer év óta mégis patriarkális világban? Máriát semmiképpen sem szabad Istennek nevezni annak ellenére, hogy a teológia és a népi ájtatosság "Isten anyjának" tiszteli. Honnan jöhet a nő alacsonyabbrendűségének a képe? Honnan ered a nő szerepének leértékelése?

Induljunk ki abból, hogy amilyen képet alkotunk magunkról, ahhoz hasonlít az istenképünk, és amilyen képet önmagunkról alkotunk, olyan lesz az Istenről alkotott képünk is. Milyen képet alkotott a történelem előtti korok embere Istenről? Milyennek festette meg az élet teremtőjét barlangjaiban? Friedrich E. v. Gagern Der andere Gott (Kösel - München, 1990)  könyvét követem, amikor erről beszélek: von Gagern számos példával bizonyítja, hogy őseink Istent, akitől az élet származik, nőstényállatként ábrázolták. A perui indiánok Istent ma is pacha mama-nak, anyaföldnek nevezik. Az élet a földből, a nőstényállatból, az anyából született. Az őskorban Isten nőnemű volt - ha mondhatjuk ezt így -, a társadalom egésze is matriarchális, nőjogú volt. A nőnek volt nagyobb tekintélye, mert nő adta az életet. Von Gagern tanulmánya szerint ez mindenhol és minden korban kimutatható. A változás ötezer évvel ezelőtt, vagyis Krisztus előtt háromezer évvel következett be, amikor az ember felfedezte a férfi spermájának fontosságát az élet születésénél. Ettől kezdve a férfi lett az élet teremtője, a nő csak az edény, amelyben az újonnan születendő táplálkozik és növekszik. A nő az anyaföld, benn kel ki a mag. Nem a földből születik a termés, hanem a magból. Ez a biológiai felfedezés a patriarchalizmus eredete. Ettől a felismeréstől kezdve nőtt meg a hímállat, a férfi tekintélye. Mi részben még ebben a korban élünk, hiszen csak 1827-ben fedezte fel Karl-Ernst von Baer a női petesejtet. Csak 150 éve kezdte az emberiség felismerni a két sejt egyesülésében az új élet eredetét. Mi ez a 150 év ahhoz, hogy minden ember megértse végre: az élet létrehozásához a nő ugyanolyan fontos, mint a férfi? Ha a két nem egyenrangú az élet fogamzásánál, akkor megváltozik a kép. A Teremtő már nem hímnemű, de nem is nőnemű, hanem kapcsolat. Érdekes módon a kereszténység Istent mindig kapcsolatként ábrázolta a Szentháromságban.

Ha ez az állítás igaz, ha az élet eredőjéről alkotott képünk megváltozott, akkor már csak idő kérdése, amíg a változás minden egyes emberben és minden népben, majd minden vallásban megtörténik. Ha majd mindenki másképpen látja a nő és a férfi szerepét, akkor már a vallásoknak sem lesz nehézségük a nőknek a férfiakéval egyenrangú szerepét elismerni. Mindez csak idő kérdése. De mit tegyünk addig?

Az egyenlőség gyakorlati keresése

Vannak emberek, akik felnéznek rám, mások lenéznek engem. Vannak, akikre én nézek fel, másokra viszont lenézek. Ez akaratlanul, általában a tudatunkon, tudatos akaratunkon kívül történik. De azért felfigyelünk az ilyen helyzetekre. Volt egy időszak az életemben, amikor különösképpen éreztem ezeket a különbségeket. Úgy döntöttem - s ez végül tudatos döntésem volt -, hogy ezeket az akaratlan megkülönböztetéseket, "fent és lent"-eket nem fogom vakon követni. Egyenlőséget szerettem volna teremteni kapcsolataimban, kiegyenlíteni a láthatatlan különbségeket. Ezért akkor, amikor valaki felnézett rám, megpróbáltam belsőleg leereszkedni a másik szintjére, valamiképpen magamat kisebbé tenni, vagy kicsivé válni, hogy szemünk egy magasságban találkozhasson. Olyan ez, mint amikor a felnőtt egy kis gyerekkel akar bizalmasabban beszélgetni: leül hozzá, mellé a földre, így a csöppség sokkal közvetlenebbül fog a felnőtthöz szólni. Egyenlő magasságban könnyebb lesz neki álmairól, gondolatairól beszélni. Ha a gyerek felnéz valakire, azt követi is. Ha egy szinten van vele, jobban önmaga tud lenni. Ugyanez a felnőttek viszonyaiban is érvényes, ott, ahol alárendeltség van. Ha valaki lenéz rám, nem tudok érvényesülni, nem tudok önmagam lenni. Ezért amikor azt éreztem, hogy valaki fentről tekint le rám, megpróbáltam bensőmben felemelkedni, s nem megengedni magamnak, hogy alacsonyabb legyek, kisebb, alárendelt. Ez a művelet belső gyakorlattá vált bennem, segítségével sokszor sikerült megakadályoznom, hogy megalázzanak vagy lenézzenek. De sikerült az is, hogy olyan embereknek, akik saját magukat nem tudták igazán becsülni, rám pedig felnéztek, segítettem, anélkül hogy ők azt tudták vagy észrevették volna, segítettem nekik abban, hogy magukat végre kifejezhessék, saját értékeiket felfedezhessék, magukat megérthessék.

Ez a gyakorlat belső folyamat, amelyről beszélni sem kell sokat. De csak akkor sikerül, ha megtanulom magamat visszafogni. Inkább meghallgatni, mint mondani, mindenképpen keresni a velem szemben ülőben vagy állóban - s persze a saját lelkemben - azt az értéket, ami őt felemelheti. Ráérezni arra, ami benne nemes vagy jó. Sokszor azt kérdezem magamban: mit kedvelhet ebben az emberben a Teremtője? Ezt próbáltam gyakorolgatni. Ez lelki gyakorlat ahhoz, hogy megtaláljuk egymás között az egyenlő szintet. Ez a visszafogottság nem meghunyászkodást jelent, hanem annak tanulása, hogy megengedjem a másiknak, hogy ő önmaga lehessen, az, akinek őt Teremtője elképzelte. Ehhez a művelethez figyelem és jóindulat szükséges, semmi több. E gyakorlat mögött az a meggyőződésem - hitem - rejtőzik, hogy "egy a ti Atyátok, a Mennyei, és ti mind testvérek vagytok". Vagyis a Teremtő előtt mindnyájan egyenrangúak, ha nem is egyformák vagyunk. Ez az egyenrangúságunkba vetett hit nem ellenkezik azzal, hogy közösségeinkben a feladataink különbözőek lehetnek. Közös utazásnál nem dirigálhat mindenki: a sofőr vezeti a kocsit. Az vezeti az autót, akit arra kijelöltek, mert képes rá. Nem azért, mert fehér vagy fekete a bőre színe, mert férfi vagy nő.

A patriarchális világkép nem az ősember világképe. A nő volt az, aki kezdetben Istent jelképezte. Ekkor még Isten női volt, s az emberek közt a matriarchalizmus uralkodott. Mindez azért volt így az őskori ember társadalmában, mert akkoriban nem ismerték az élet eredetének igazi biológiáját. De a természeti világban is sok ehhez hasonló esetetláthatunk: a madarak fészkében ma is a nőstény madár uralkodik, a hím csak segít. A természettudományos felfedezések nyomán azt az elképzelést alakították ki az emberek s a teológusok, hogy Isten hímnemű. Mára a gondolkodók arra a felismerésre jutottak, hogy Isten nem egynemű, hanem a két nem egyesüléséből áll. Azaz: a férfi és a nő együtt Isten képmása. A Teremtőről alkotott belső emberi képek sosem felelnek meg a valóságnak. A nemek együttműködésén keresztül teremti Isten tovább és továbbra is a világot.

 
 
Keresés
Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz